„ENGEM NE ENGEDJENEK ELŐRE A POSTÁN"- Egy csésze kávé Hevesi tamással

Hevesi Tamás bejárta a világot. A tehetséges énekes több mint száz országban járt élete során. A Diadal, vagy ismertebb nevén Csíkos napernyő, a Jeremy, a Vigyázz rám vagy a Zötyög az élet című számok szerzője és előadója méltán ismert és népszerű a mai napig. Életigenlő, pozitív attitűdjével nem először találkozik a postás közösség. Gyulától Ausztráliáig sok fontos helyet tud a sajátjának, most azonban a Postás Piknik keretein belül beszélgettünk vele.

Szokatlan hangszerválasztással indult zenészpályafutásod. Milyen út vezetett ahhoz az elismert énekeshez, akivel ma találkozhatunk?
Egész életemben – ha valaki közelről ismer, akkor tudja – mindig azoknak a szerényebben élő embereknek segítettem, akiknek nagyon számít a támogatásom. A zenei pályafutásom még általános iskolásként indult Gyulán, amikor a zeneiskola hangszerügynökei ellátogattak hozzánk, és csábítottak minket hangszeres tanulásra. Volt trombita, harsona és vadászkürt. A trombitát az osztályunkból ketten választották, a harsonát egy ember, a kürtöt senki. Ott maradt az a szerencsétlen, gyönyörű kürt, amely a legnagyobb hangszer volt mind közül, mire én kiválasztottam. Soha nem felejtem el édesanyám arcát, mikor hazaállítottam vele. Később autodidakta módon kezdtem el gitáron tanulni. Beszereztem akkordtáblázatokat, elkezdtem gyakorolgatni, magamtól kísérletezgettem. Dalokat is írtam, rendkívül avantgárd szerző voltam, komolyan gondolkodom, hogy előveszem azokat a régi dalokat, és mai fülemmel megcsinálom őket. Nem ismernének rám az emberek.

Világlátott ember vagy. Lehet ezt számszerűsíteni?

Igen. 107 országban jártam, abból 36-ban zenéltem. A pályafutásom úgy kezdődött, hogy sok-sok évvel ezelőtt a Peace karaván kezdeményezés elindult Bulgáriából, amiben minden országot képviselt egy zenekar vagy egy előadó, Magyarországot pedig én képviseltem ezen az európai turnén. Tizenegy országot érintettünk, hatalmas sikerünk volt. Énekelhettem például a brüsszeli Palace-ban, ami nagy szó volt. Később eljutottam Ausztráliába is, ami mindig is bakancslistás álmom volt. A Fremontle nevű nyugatausztrál városkában esténként gitárral az utcára álltam zenélni. Kiálltam, és megállt az élet velem szemben. Óriási sikerem volt! Mindig nagy tömeg gyűlt össze, és egyszer bedobtak egy névjegyet is a gitártokba, így lett menedzserem. Hat és fél évet tartózkodtam kint, majd, amikor lejárt a vízumom, haza kellett jönnöm, ami nagyon furcsa érzés volt, de persze örültem is, hogy végre hazatérek. Külön öröm volt számomra, hogy később a Sydney felé című dalom a magyar olimpiai csapat hivatalos indulója lett a sydney-i olimpia évében.

Van számodra különbség Hevesi Tamás, az énekes és Hevesi Tamás, a magánember között? Hogyan választod el a kettőt?

A szakmai és a magánéletet le kell tudni választani egymásról. Ha felmegyek a színpadra, Hevesi Tamás énekes vagyok, ha lejövök, akkor Hevesi Tamás magánember. Mindig elmondom, hogy engem ne engedjenek előre a postán, itt magánember vagyok. Ha a színpadon megtisztelnek, és szeretettel, tapssal fogadnak, azt megköszönöm, ezért dolgozom. Az az ars poeticám, hogy az utcán olyan ember vagyok, mint mindenki más.

Jársz postára? Elárulod, melyek a jól bevált postáid?

Több kedvencem is van! Az egyik az a Városmajor utcában lévő posta, oda tartozunk. Azt a postást nagyon szeretem, aki az anyósom nyugdíját hozza: mindig megbeszéljük telefonon, hogy mikor vagyok otthon, mikor tudom átvenni, nagyon korrekt. Gyakran járok Budaörsre is, van ott egy kis csapat postás, akiket nagyon kedvelek, de alapvetően oda megyek, ahol éppen megfordulok. Legutóbb a Kiscelli Postán voltam, annak a közelében van a próbatermünk, ott is mindenki aranyos volt, a nagy pörgés ellenére is. Őszintén le a kalappal minden postai dolgozó előtt. De meg kell vallanom, hogy alapvetően vidéki srác vagyok, Gyulán nőttem fel. A gyulai posta ugyanúgy az emlékemben van, mint az, ahova most járok.

Ha írnod kellene egy dalt a postáról vagy a postásmiliőről, az miről szólna?

Ha megkeresne a posta, megtiszteltetésnek venném, örömmel megírnám, és remélem, nagy siker lenne. Arról szólna, hogy milyen fontos az, hogy a Posta egy nagy család. Az egyik műsorszervezőm egész életében postás volt, kapott egy szolgálati lakást, és ott éli az életét. Érdekes társadalmi réteg a postás csapat, fontos az összetartó tényező. Ezért nagyon jók ezek a rendezvények, mint a Postás Piknik, mert beszélgetések közepette problémákról és örömökről is beszámolnak egymásnak. Tehát olyan dalt írnék, amely pozitív, előremutató, és egyértelműen az az üzenete, hogy közösen meg tudjuk csinálni. Szokták mondani, ha egy ember megcsinálja, annak nincs hatása, viszont ha egy tömeg csinálja meg, annak óriási hatása van. Azt gondolom, hogy olyan dalra lenne szükség, ami erőt sugároz.

Huszonkétezer ember dolgozik a cégnél. Mit üzennél a postásközösségnek?

Először is kitartást. Másodszor azt, hogy mindenkinek meg kell értenie – nekem, a színpadon álló embernek is –, hogy a világ összes államának szerves része a posta. Nincs olyan ország, ahol nincs. Ezáltal nagyon fontosak vagytok ti, postai dolgozók, legyetek erre büszkék!