A mennyei fények festője hazatért

Sokakkal együtt megrendülten és szomorú szívvel próbálom fölfogni, megérteni, tudomásul venni a megváltoztathatatlan tényt, hogy Udvardi Erzsébet Kossuth-díjas festőművész 2013.február 4-én a keszthelyi kórházban örök álomra szenderült. Bár heroikus küzdelmet folytatott a betegséggel, mert úgy érezte, sok még az evilági feladat, Isten akaratát végtelen szeretettel és alázattal fogadva távozott a földi világból.

 

Amikor a betegséggel folytatott harcban kezdett alul-maradni, a rá annyira jellemző szelíd határozottsággal mondta: „Ha menni kell, akkor megyek.” Békével és türelemmel viselt szenvedés után adta vissza lelkét Teremtőjének, és hiszem, hogy a földi életében oly sokszor megfestett, ezüstösen csillogó angyalszárnyak röpítették lelkét haza, az öröklétet adó Isten Országába.

Egész életét áthatotta az Istenhit, az Isten, a természet, a teremtett világ és a munka szeretete.

Amíg ereje engedte, a betegágyban is dolgozott. Bár utolsó munkáját, Szent Pálról készített festményét nem tudta befejezni, valahogy mégis azt érzem, így van rendben, mert így legalább vihette magával a feladatot, és a rá jellemző módon dolgozik tovább, az égi mezőkön is „folytatja” a munkát.

Baján született pedagógus család harmadik gyermekeként 1929. december 27-én. Már kislányként rájött, hogy a rajz és a festés okozza számára a legnagyobb örömet. A középiskola utolsó évében  szülővárosában Rudnay Gyula szabadiskolájának növendéke volt.

A Képzőművészeti Főiskolát Budapesten végezte, ahol Bernáth Aurél osztályában tanult. Rajta kívül Domanovszky Endre, Fónyi Géza és Hincz Gyula is mesterei voltak. Alkotásait 1953 óta mutatta be egyéni és kollektív tárlatokon, belföldön és külföldön egyaránt.

1958-tól a Balaton mellett, Badacsonytomajban élt és alkotott. Lakóhelyül egy életre szóló vizuális élmény miatt: a vonatablakból megpillantott fényárban úszó balatoni víztükör, a hullámzó vízfelületen megtörő fénysugarak lenyűgöző látványa miatt választotta. Addigi életében hasonló élményt nem élt át, nem tapasztalt. A felragyogó fényesség, annak titokzatos volta azonnal „hatalmába kerítette”. Műveinek ihlető forrása, mondandójának kifejező eszköze lett a fény és a ragyogás, amit hosszas kísérletezés, különféle technikai próbálkozások eredményeként az aranyfüstlemez és az ezüstfólia segítségével valósított meg. Képein ezeket kombinálta az akvarellel, az olajjal, és hozott létre a hazai képzőművészetben teljesen egyedi kifejezésmódot. Tájképein épp úgy fellelhetőek ezek az egyedi, Udvardi-féle védjegyek, a megcsillanó felületek, mint biblikus tematikájú, vagy szakrális festményein.

„A fény emberen túli jelenség” – vallotta.

Kereste, kutatta, és minden erejével arra törekedett, hogy számunkra, a képeit szemlélő befogadók számára is közvetítse és átadja az emberen túli, az isteni lét üzeneteit. A biblikus képek, pannók, triptichonok világába Lékai László bíboros, egykori badacsonyi plébános biztatására indult el és festette meg a Badacsonyörsi templom triptichonját. Az alkotóévek múlásával egyre erősebben foglalkoztatták őt a biblikus témák és a szentek élete. Köztéri művei is gyakran díszítenek templomokat, kápolnákat, kegyhelyeket, a tapolcai Szentkút új Madonnájától a badacsonytomaji Klastromkút II. János Pál pápa emlékhelyén át egészen a Barsi Balázs atyával együtt megvalósított sümegcsehi John H. Newman emléktemplom és Mária-kút aranyba és ezüstbe öltöztetett zarándokhelyéig.

Műveit közgyűjtemények is őrzik, a Magyar Nemzeti Galériától az esztergomi Keresztény Múzeumig. Munkásságát számos kitüntetéssel és díjjal jutalmazták: Munkácsy-díj (1969), Érdemes Művész (1975), Kiváló Művész (1981), Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti Keresztje (1995), Baja díszpolgára (1998), Kossuth-díj (1999), Magyar Örökség-díj (2002), a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Pro Cultura Christiana-díja (2009).

Udvardi Erzsébet útja a postabélyegek világába véletlen találkozásunkon keresztül – bár azt mondják nincsenek véletlenek – vezetett.

Felidézem most azt a verőfényes nyári délutánt 1999-ből, amikor barátainkkal szervezett kirándulás keretében kerestük fel badacsonytomaji képtárát. Az egykori lakóházba egy kedves, idős hölgy engedett be, ahol a tárlattá rendezett képekről sugárzó, az azokon felragyogó fények és az azokból áradó szeretet egy szempillantás alatt a hatalmába kerített. Ekkor személyesen még nem ismertem Erzsikét, csak alkotásai némelyikét. E képtári délután s a vele való minden későbbi találkozás úgy él emlékezetemben, mintha ma történt volna, s tudom, hogy őt ismerni, vele dolgozni kegyelmi ajándék volt.

Ott és akkor döbbenetes, életre szóló élmény volt megtapasztalni, hogy speciális megvilágítással, bizonyos látószögből nézve a festményeit, azok megtelnek fénnyel és a fény szétárad a szobában, feltölt, elvarázsol és visz egy új, egy más világba, a letisztult, az igaz szeretet világába, úgy is fogalmazhatnám: a mennyei fények világába. Ezen élmény biztos megtapasztalásáról a befogadó szemlélőn kívül az ajtót nyitó idős hölgy is gondoskodott, aki valamennyiünknek folyamatosan és végtelen türelemmel mondta, hogy melyik festményt honnan kell nézni.

A képtár egyik, mondhatnám kicsiny szobájában több kisméretű festményen arany és ezüst sugárba öltöztetett betlehemi csillag, barlang, a Szent Család, a jászolban tündöklő kisded, a Gyermek Jézus, a Három királyok színpompás alakjai tárultak elém. Nyár ide vagy oda, én gondolatban azonnal Karácsony bűvöletébe kerültem és elkezdtem „dolgozni”. Lelki szemeim előtt lejátszódott a karácsonyi bélyegkiadás grafikai pályázatának számtalan sikertelen története, amikor újabb és újabb pályázati anyagokat kellett bekérni, mert bár a bélyegterveken minden szereplő rajta volt, mégis hiányzott róluk a lényeg: Karácsony misztériuma. És itt, most a képtárban lehet, hogy megtaláltam a tökéletes bélyegterveket?

Közelebb léptem, hogy jobban lássam a csillogó felületeket, de a hölgy azonnal szólt, ne onnan, ne olyan közelről nézzem…

Szót fogadtam. Megvártam, amíg kimegy a kis szobából, aztán újra közel léptem a képhez, próbáltam felfedezni a részleteket, választ kapni arra a kérdésre, hogy ha lefotóztatom és az arany meg ezüst foltok feketére változnak, hogyan, milyen technikával tudom majd a csillogást, a csillogó felületeket eredeti szépségükben reprodukálni, hogyan tudom majd új életre kelteni parányi méretben, a postabélyegek néhány négyzetcentiméteres felületén a festményeket. Azt ugyanis tudtam, hogy a hagyományos reprodukció, a fotózás ebben az esetben nem fog működni. A csillogó felületek feketék lesznek, tudtam, hogy az ofszet nyomtatásban felhasználható arany és ezüst festék nem így, nem ennyire csillog, sőt idővel oxidálódik és besötétül, elveszti fényét. Mialatt zakatoltak fejemben ezek a gondolatok, ismét közelebb léptem a képhez, de a kedves hölgy „résen volt”, amint közel kerültem, azonnal jött és hátrébb szólított. Amikor harmadszor is megtette, akkor megkértem őt, hogy legyen kedves, engedje közelebbről is megnézni a képeket, mert ha technikailag meg tudom oldani, hogy az arany és az ezüst úgy csillogjon a reprodukción is, mint az eredeti alkotáson, akkor talán egyszer a Magyar Posta bélyeget fog ezekről a képekről készíteni.

Nem tudom leírni a hatást. Arca és tekintete a beszűrődő lenyugvó nap fényében ugyanúgy ragyogott fel, mint festményein az arany és az ezüst. Pillanatok alatt változott meg, lett sugárzóan boldog és szinte gyermekien kíváncsi, s én ezekben a szeretettől felfokozott percekben tudtam meg, hogy Ő, az idős hölgy, a tárlat képeinek tökéletes élményt nyújtó felfedezését személyes és fontos feladatának érző kedves hölgy nem más, mint maga az alkotó, Udvardi Erzsébet festőművésznő személyesen.

Megismerkedésünk izgatott, felfokozott érzelmi állapotú pillanatai egy különös, megelőlegezett bizalommal, kihívásokkal és szeretettel csordultig teli, síron túl is tartó barátság kezdetét jelentették. Ő akkor és ott ezt is azonnal érezte, tudta, hiszen Tamás István Macskák és kertek című könyvét a következő szavakkal dedikálta és adta a kezembe: „Barátságunk kezdetére….” Felvillanyozta a téma, a postabélyeg lehetősége, amely a világ legtávolabbi pontjára is eljut, egyszerre rengeteg lett a mondanivalónk egymásnak, és az út a barátainkkal együtt a Képtárból a műterembe vezetett, ahol Udvardi Erzsébet festői világának szavakba nem foglalható élménye csak fokozódott. Ezt csak azok tudják visszaigazolni, akik valaha jártak ott. Semmihez nem hasonlítható csoda, ma fájdalmasan hiányzó emlék…

Erzsike szeretett volna mindent megmutatni, de be kellett látnia, hogy egyszerre mindent nem lehet, s amikor elérkezett a búcsú pillanata, a kocsiban ültem, ő a kapuban állt, s ekkor fedeztem fel arcán az első kétely vonásait. Talán ebben a pillanatban fordult meg a fejében a gondolat: mi lesz, ha mégsem sikerül, ha csak egy könnyelmű ígéret volt…

De sikerült. 2001-ben dombornyomással, ofszet- és aranyfólia nyomás kombinációjával reprodukáltuk a Magyar Szent Koronát. Ez a nyomdatechnológiai siker volt az Udvardi festmények reprodukálásának feltétele és egyben biztosítéka.

Megjelentem hát a műteremben, s mondtam: Erzsike, jöttem a képekért. Hoztam a kísérlet eredményét, a Szent Koronát ábrázoló Magyar Millennium bélyegblokkot, és ő csak annyit tudott mondani: „Hát ez hihetetlen…" Ragyogott az arca újra és nagyon boldog volt. Kerek perec kijelentette: „Te ezt meg fogod csinálni, meg tudod csinálni!”

Összeállt az alkotói gárda, mert a festménynek bélyegtervvé, majd az eredeti képet hitelesen reprodukáló bélyeggé kell válnia. Aztán következtek a hosszú, kínlódással teli hónapok, amikor a szakértők próbáltak lebeszélni, megmagyarázni, hogy miért lehetetlen a kivitelezés, pl. ez parányi bélyeg és nem blokk, pici a felület, nyúlik a papír, passzerhibásak lesznek a bélyegek, nem lesz két egyforma bélyeg és sorolhatnám. Az adott szó, Erzsike rendíthetetlen bizalma, és Kara György grafikusművész kitartása, hihetetlen precizitása, speciális tudást igénylő grafikai munkája, a rengeteg újrakezdés, majd Huschit János fotóművész „beletörődése”, a Pénzjegynyomda szakmai bravúrja átsegített az addig kivitelezhetetlennek hitt feladat megoldásán.

A siker 2002-ben semmihez sem volt hasonlítható. Az ünnepélyes forgalomba bocsátás Tihanyban, az épp akkor rendezett Udvardi-kiállítás keretében történt. A Háromkirályok imádása, illetve a Betlehem című Udvardi festményeket reprodukáló, aranyban és ezüstben ragyogó parányi papírcsodák 16 millió példányban vitték hírül szerte a világba a Szent Család üzenetét.

Ismereteim szerint a hazai bélyegkibocsátás történetében ez volt a legmagasabb példányszámban eladott karácsonyi bélyegpár. A siker akkora volt, hogy a Magyar Posta a bélyegpár egy-egy címletét névértékcserés utánnyomással ugyancsak több milliós példányszámban 2004 és 2006 októberében ismét forgalomba bocsátotta.

2006-ban a hazai bélyeggyártás történetében első alkalommal készült sztochasztikus rácsfelbontással bélyeg. Udvardi Erzsébet: Krisztus a kereszten című alkotása olyan nyomdai csúcstechnológiával került reprodukálásra Domé Eszter grafikusművész és Hajdú József fotóművész közreműködésével, hogy a bélyegképet nagyító alatt szemlélő is csak az ecsetvonások nyomait látja, de az ofszetnyomat rácsfelbontását nem. Az élmény tökéletes, mintha az eredeti képet látnánk parányi méretben.

2008-ban a sümegcsehi John H. Newman emléktemplom és az abban található Udvardi alkotások, illetve a Mária-kút Baticz Barnabás grafikusművész és Hajdú József fotóművész közreműködésével kerültek postai bélyegbenyomásos képeslapra.

A hazai bélyegkibocsátás 2010-ben gazdagodott ismét tündöklően szép Udvardi bélyegekkel, amikor a győri Prohászka Ottokár Közoktatási Központ kápolnájának oltárképe, pontosabban annak részletei, a festmény főalakja, Mária a gyermek Jézussal, illetve a festmény bal felső sarkában található zenélő angyalkák adták a karácsonyi bélyegek főmotívumait. A siker most sem maradt el. Most is többmillió példányban bocsátotta forgalomba a bélyegpárt a Posta, és azok személyesebbé tették, ünnepi köntösbe öltöztették a szeretetről szóló üzeneteket. Az eredeti festmény részleteinek bélyegtervvé komponálását ezúttal is Kara György grafikusművész oldotta meg Hajdú József művészfotói alapján.

Udvardi Erzsébet életében 2012 októberében jelent meg az utolsó, az Angyalos Madonna című festményét ábrázoló bélyeg két változatban is, szóló bélyegként és négy bélyegképet tartalmazó kisív formátumban. A segítőtársak most is Kara György grafikusművész és Hajdú József fotóművész voltak. Karácsonykor újra felragyogott a fényesség, de nem csak ezeken a bélyegcímleteken, hanem a 2010-ben kiadott bélyegek utánnyomással újra több milliós példányain szárnyra bocsátott címletein is.

A történet önmagáért beszél. A szeretet, a szépség, a tiszta ragyogás, aminek forrása nem az ember, hanem a Teremtő, a szemünkön keresztül vizuális élményt nyújtva vezet a szívünkhöz, sugározza be egész lényünket, s emel egy más, egy jobb, egy szebb világba, ahová Erzsike már megérkezett.

Udvardi Erzsébet hazatért. Kétszeresen is igaz az állítás. Teste a hőn szeretett, lélekben soha el nem hagyott szülőföldbe, a bajai temető családi kriptájába, lelke az Örök Hazába; de alkotásai itt maradtak, nemzeti kultúránk alappillérei, a hazai liturgikus művészet iskolapéldái lettek. Nekünk, a még hosszabb-rövidebb időre a földi világban maradóknak küldetése és nemes feladata az Udvardi-örökség, az életmű közkinccsé tétele, amelynek talán leglátványosabb és leghatékonyabb eszköze továbbra is a postabélyegeken való megörökítés marad.

Halálos ágyán Erzsike meghatottan fogadta ígéretemet, hogy amíg élek, mindent megteszek azért, hogy a festményein felragyogtatott mennyei fény ragyogjon tovább újabb és újabb bélyegcímleteken. Segítségükkel ez a mennyei fényesség és a rajtuk keresztül áradó szeretet ragyogja be a mai emberek életét éppúgy, mint az ő öröklétét.

Drága Erzsike, köszönöm, hogy ismerhettelek. Köszönöm, hogy a szíveddel is láttál. Kegyelmi ajándék voltál és maradtál műveid által, a parányi postabélyegek által nem csak nekem, de százezrek számára. Ahogy műveiden, az égi mezőkön is ragyogjon neked a fényesség, az Örök Világosság. Nyugodjál békében.

Csegezi Tamásné

nyugalmazott filatéliai igazgató

 

Fotó: Hajdú József

Kép: válogatás Udvardi Erzsébet festményeit ábrázoló bélyegekből